Mondják, hogy a filológusi munka bogarászó. Az író magányos, az irodalmár szintúgy. Tapasztalatai a világból jönnek – "konkrét világnak" nevezi Alexander Gurd –, a világ azonban eredet és archetípus nélküli szövegekké omlik szét. Az idő olyan eszme, amelynek konkrét egyediségei nem részei az egésznek, írja Gurd Kant kapcsán, és az elgondolást a szövegkritika horizontjára vetíti, melyet nem "integratív hermeneutikainak" nevez, hanem materiálisnak, széttartónak, amit nem lehet összefogni és besorolni valamilyen végső változaton alapuló értelmezés alá. 

Különös időtapasztalat azé, aki magányos szellemi cselekvést végez. Pláne, ha huzamosabb ideig, pláne télen. Határidőnek nevezik azt a nyomasztó valóságot, amely elölről hátrafelé mozog, tol maga előtt mindent, mint a nevezetes szemétprés a Star Warsban, amelytől épp csak megmenekülnek Solóék. Fölkelek reggel, sietve megmosakodom, rendbe szedem magam, főzök egy kávét. Valahányszor ráöntöm a forró vizet a porra, egy költséges gépre gondolok, amelyet egyszer talán meg fogok vásárolni. Leülök a monitor elé, végignézem a levelezésem, a híroldalakat, megannyi mechanikus mozdulat, s ha valamely hírre rákattintok, úgy érzem, olyasvalami történhetett, amely méltó arra, hogy megakasszam az időt kitöltő fontosabb tevékenységeket. Talán érdemes volna följegyezni ezeket a híreket és elemzésnek alávetni őket, hiszen nem politikai újságíró vagyok, hogy hivatalból kövessem ezeket – sokszor csak címekből és leadekből tájékozódom. Edward Said a filológiához való visszatérésről szóló tanulmányában épp ezeket a futó benyomásokat, távolabbról a médiát kárhoztatja, és a lassabb, alaposabb, hermeneutikailag megfontoltabb humanista szelleme, karaktere mellett érvel, aki elhagyva a címeket és slágvortokat, hanghíreket, elmélyed egy-egy dilemmában, amely feszültséget, ellentmondást kelt. Minden bizonnyal igaza van.

Készül a vázlat az úgynevezett "újfilológiáról" szóló összefoglaló tanulmányhoz – az előző este bennem kavargó gondolatokat igyekszem észben tartani, menetrendet szabni az aktuális napnak. Minél több vonatkozó szakirodalom elolvasása és földolgozása a cél. Google drive-ba jegyzetelek, amit sokkal hasznosabbnak tartok egy ideje, mint a fecnik gyártását: egy tanulmány vázlatához egy drive-dokumentumot használok, és ötletek, lehetséges gondolatirányok mellett főként szakirodalmakból másolok ki hosszabb-rövidebb passzusokat (a helyek pontos megjelölésével, hogy később hamar kikereshessem őket újfent). Ezekhez, akárcsak a sima Wordben, megjegyzéseket fűzhetek a margóra: miért fontos az adott részlet, hol és miért érdemes beépíteni, továbbgondolni. Linkeket, további olvasmánylehetőségek lelőhelyét helyezem el a jegyzetek közt, amelyekre vagy az épp olvasott dolgozat szerzője hívja fel a figyelmemet, vagy valamilyen szörfölés, linkek közti lépegetés, keresgélés révén jutok.

book_16szazad.jpg

Olykor, ha belelendülök, nem ebédelek délután háromig sem, mert az megakasztaná a munkát, teli gyomorral pedig aligha tudom érdemben folytatni. Az utóbbi időben igyekszem kevesebbet enni, nem csupán azért, mert a tartós ülő munka miatt elkényelmesedik az ember, hanem azért is, mert elfárad a gyomorba jutó ételtől, elfogja az álom, szétszabdalja az egyébként sokszor kényszerrel alkalmazott munkaidő-szabályt (hiszen fennáll a lehetőség, hogy bármikor abbahagyjam, megszakítsam az aktuális feladatot). Gumbrecht a filológiai munka lényegét is az éhség szomatikus effektusához hasonlítja: a kéziratokkal, szövegekkel, matériákkal való találkozás a fizikai éhséghez hasonló érzést kelt az emberben, aki ezúttal valóban testi élményként éli meg mindezt, nem csak metaforikusan, átvitt értelemben. Érteni vélem, mire gondol: ha monitoron olvasok, ugyanúgy érzékelem a vágyat a szöveg felfalására, lepörgetésére, territóriumának meghódítására, mint amikor a nyomtatott-kötött könyvben lapozok, s látom, tapintom, mennyit haladtam. Roland Barthes erotikusnak nevezte ezt az élményt: az olvasó (befogadó) fölfalja befogadása tárgyát, mintegy magáévá teszi (az olvasás gyönyöre).

Minden testi viszonylatok és kapcsolatok ellenére azonban eltestetlenítő folyamat is a filológiai, különösen, ha – a fentebb említett módon – huzamosabb ideig bogarászunk bezárva. Olykor eluralkodik a fölöslegesség érzése azzal a nyilvánvaló és néha büszkén, sőt dacosan emlegetett különcséggel, hogy munkánk mégsem arról szól: kilencvenöt könyvből csináljunk egy kilencvenhatodikat. Nemesebb dologról kell, hogy szó legyen, tudást halmozunk föl és rögzítünk, továbbítunk, vitatkozunk és oktatunk, azaz, visszatérve Said alapvetéséhez, humanista mód viselkedünk. Said szerint ez beállítottság, attitűd, nem pedig elsajátítandó tulajdonság. Megint csak igaza van.

Ám lassan besötétedik. Tovább olvasok, lassan többször neki kell futni egy mondatnak, pedig nyelvtanilag és értelmileg minden világos. Elveszni látszik a lendület, csupán a görgetés visz előre. Eltelt a nap. Hogy elszakadjak a montitortól és a korporális lét más dimenziót is megtapasztaljam (ha már a társasági érintkezés ezeken a napokon rendkívüli módon redukálódik, ami fokozza a bezártságot aktív munka idején is – lám, a cset, a mail, a Facebook sem elég), átballagok a kisebbik szobába, és bevágom magam az evezőpadba. Gyúrok, lefárasztom magam, amennyire csak lehetséges. Egy edzés egyenlő egy death metal lemezzel – ezt hallgatom ugyanis sport közben. A technikás death metalban az a jó, hogy hihetetlenül komplex ritmusokkal és gitárfutamokkal operál, nincs meg benne az a linearitás, mint ami a két- vagy négynegyedes dalokon alapuló szubzsánerekben. Pontosabban megvan, ám elfedve. Különös módon ez a széttartás, ez a szélsőségesség tesz képessé arra, hogy evezéskor tartsam a ritmust (mert képtelenség a zenéhez igazodni).

a szavak és a dolgok.jpg

Ahogy se eleje, se vége az egyedül töltött napnak, úgy a szövegeknek sincs se lezárulása, sem pedig, miként megtudtam, integrálható értelemhorizontja. "Ami van, széthull darabokra", mondhatnánk József Attilával, ám ebben a megértés-relativizálásban is valamiként szeretnénk rendszert és értelmet látni, akár a Gurd által Kanttól és Mallarmétól sokat idézett csillagképben, a konstellációban. Hogy mindez, az élettől és az evolúciótól eltérően, mégsem véletlenül történik. Hogy van értelme álló nap bogarászni, vállalni egyfajta klausztrofób magányt, ha azért is, amit Tyrion állított a Game of Thrones-ban: a kérdésre, miért olvas, az adja meg a választ, ha átgondoljuk, mivel akarjuk erősíteni és ékesíteni magunkat. Humanistaként, filológusként.

Bevégezhetetlen feladat.

A feladat adott: tárj föl olyan poétikai-retorikai dilemmákat az irodalomban két szerző alighanem nagyban különböző epikus világa mentén, amelyek valamiképp mégis egymáson keresztül teszik olvashatóvá egymást. Vegyük a konkrétumokat: Esterházy Péter prózája Bret Easton Ellisen keresztül; közelebbről a Harmonia Caelestis a Holdpark felől nézve. És természetesen fordítva. Van valami közös a két regényben? Létrejöhet a két szöveg egymáson keresztüli termékeny olvasása?


Olyan kérdések ezek, amelyekre nem könnyű válaszolni. Ha a két szerző alkatára, önpozicionálására, prózájuk közönségére gondolunk, hatalmas árkokat látunk. Ami közös bennük, hogy mindketten a nyelvvel dolgoznak, hiszen írók – azaz használják a nyelvet, vagy ha tetszik, a nyelv használja őket. (Nyelvvel ugyanis csak azt lehet kifejezni, amit az úgyszólván enged.) Ha tehát innen nézzük, akkor nézzük innen: a Harmonia Caelestisnek létezik olyan olvasata – számos, különböző színvonalú vita a bizonyíték erre a nyilvánosságban –, mely szerint az EP-mű szöveggyűjtemény, amelyet az édesapa történeti és szubjektív értelmezései tartanak össze és forgatnak alaposan meg. Ellis a Holdparkban ugyancsak az édesapa figurájával igyekszik számot vetni, mi több, ezt a saját korábbi regényeiből vett citátumok által létesített kiindulópontok alapján teszi, ami a szerzői életrajz és az autofikció (ön-írás) műfaji paneljeit egyszerre megerősíti és lebontja.

ep_1.jpgBEE13.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

Szövegköziség, öntematizáció, párhuzamos életrajzok és apa-figurák. Mindkét szerző műve mintha arról tenne tanúbizonyságot, hogy az emlékezet olyan tárolórendszer és közvetítőeszköz, amelynek színre vitelében a nyelv matériája működik közre, méghozzá egyszerre korlátozó módon – mert maga szabja meg, mi közölhető –, valamint lezárhatatlan értelemlehetőségekkel telített textuális világot alkotva. A filológia, az irodalomértelmezés feladata, hogy a két, látszólag távoli szöveguniverzumot e matéria segítségével helyezze egymást megvilágító helyzetbe, mely feladat része kell legyen annak a kulturális kontextusnak a föltárása is, ami nem valamilyen naivan értett tematikai-ideológiai horizontról való előzetes tudás megszilárdításában érdekelt (miként az oly sokszor szolgáltatta ki mind Esterházy, mind Ellis prózaművészetét ideológiai olvasatoknak), hanem a szövegek és értelemlehetőségek kulturális nyilvánosságban történő megjelenésének és megjeleníthetőségének potenciáljáról, továbbá ezeknek a különböző közvetítő közegektől való függéséről igyekszik érdemit állítani.

Ez a feladat saját filológiánkhoz is közelebb vihet, hiszen számot vethetünk azzal, hogy kijelentésaktusaink miként válnak le rólunk és medializálódnak abban az esetben is, amikor eredetileg stabilnak vélt közlési szándékról tesznek tanúbizonyságot. Nem lehet ugyanis bármit, bármikor és bárhol közölni, mert a nyelv és a médiumok rögvest megkezdik rajta munkájukat, amihez aligha van közvetlen közünk. 

Íme egy vagány gondolatmenet Douglas Coupland "A" generáció című regényéből. Serge, a tudós magyaráz Juliennek, akit épp az imént fogtak be, mert megcsípte egy méh. (A méheknek különösen fontos szerepük van a regény világában, tekintve, hogy többnyire kihaltak.) Julien a maga hanyag módján packázik egy kicsit az életére törő figurákkal, Serge pedig a következőket intézi felé:

"Nézd, Julien, huszonkét éves vagy, a homloklebenyed még nem fejlődött ki teljesen. Nyugodtan vitatkozz, de ez tudományos tény. És a még fejlődő homloklebeny miatt érzed úgy, hogy jogod van lenézni mindent magad körül, pedig valójában biológiai klisé vagy. Az agyadnak még van pár éve, úgyhogy egyelőre előítélet-robot vagy, minden, amit érzel és gondolsz, valójában félkész agyi kapcsolatok és hormonális szeszélyek terméke. Szóval ne gyere nekem ezzel a felsőbbrendűségi szarral, mert pillanatnyilag az, amit te a személyiségednek tartasz, nekem csak kéretlen és unalmas akadály az előtt, hogy megtudjuk, amit tudnunk kell."

GenerationA-Cover.jpg

Tegnap egy jóbarátommal, Péczely Dórával söröztünk, s ez az idézet is szóba került. Mi a személyiség? Biológiai és társadalmi klisé? Idézethalmaz? Genetikai és memetikai konstrukció? Lehet-e használni biológiai felismeréseket a szellem- vagy humán (azaz ember)tudományokban? Ha az ember "csupán" a szó etikai értelmében "ember", de az etika (helyesebben: az eticitás) egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül (lásd de Man: Az olvasás allegóriája, lásd Dennett: Darwin veszélyes ideája), akkor véget érnek a humán tudományok?

Kittler szerint az ember technológiai-technomediális produktum. Luhmann azt kérte, csak az "emberről" ne kérdezzék. Így állunk.

(Könyvészeti adatok: Douglas Coupland, "A" generáció, ford. Pék Zoltán, Európa, Budapest, 2012, 64.)

 

Tegnap este befejeztem Színre vitt terror – 9/11 médiaarcheológiája munkacímű dolgozatomat, amely, ha jól alakul, a Forradalom – performativitás – struktúra című konferencia anyagából készülő tanulmánykötetben jelenhet meg. A könyvet Bónus Tibor, Lőrincz Csongor és Szirák Péter szerkesztik, tavasszal fog megjelenni a Ráció kiadó gondozásában, és a konferencia tapasztalata alapján bátran mondhatom, izgalmas és tudományosan inspiráló gyűjteménnyel számolhatunk.


A konferenciát a Történés – médium – nyilvánosság című OTKA-projektum keretében szerveztük, előadói a hazai irodalom-, kultúra-, történet- és médiatudomány neves kutatói voltak. Mivel a projekt több kutatócsoport szakembereinek részvételével fut, a forradalom, performativitás és struktúra fogalmi hármasának irodalom-, történet-, média- és kultúratudományi összefüggései széttartó, de valamiként egymáshoz mégis kapcsolódó módon váltak a konferencia témájává, hívószavaivá, amelyeket az Esemény – trauma – nyilvánosság című többszerzős tanulmánygyűjteményünkben szereplő esemény- és nyilvánosság-fogalom fogott össze. A szóban forgó terminusoknak persze igen gazdag az értelmezéstartománya, ezért a kutatócsoport tagjai a projekt kutatási tervében megfogalmazottak alapján igyekeztek egymásra is reflektálva bemutatni aktuális kutatásukat.

A Forradalom – performativitás – struktúra konferencia programja itt található. Debrecenben tartottuk, a remek Modem Modern és Kortárs Művészeti Központban, melyet Kukla Krisztián, a vizuális antropológia szakértője vezet, és kiváló kultúra- és tudományszervező közege a városnak. A kezdeti plenáris előadásokat követően, mivel meglehetősen sokan voltunk, két szekcióra bomlottunk, ami a közönséget ingázásra kényszerítette, de azt hiszem, termékeny szereplés volt. Magam Színre vitt terror – a WTC-esemény mint identitásnarratíva címen tartottam előadást, melyet Hansági Ágnes, a szekció vezetője utána "provokatívnak" nevezett, s valóban, az előadás szövege még csak ad hoc módon, igen kezdetlegesen járta körül terrorizmus és háború fogalmait a szeptember 11-i események tükrében; nem beszélve az "esemény" terminusáról, melyet 9/11 recepciójában a legtöbben, köztük Jaques Derrida, Jürgen Habermas vagy Samuel Weber is igen részletesen és produktív módon elemez (Derrida egyenesen a politikai filozófia új alapokra helyezéséről beszél az esemény kapcsán).

modem_debr.jpg

A tanulmány első változata tavaly augusztus legvégére készült el, de nem számolt 9/11 külföldi recepciójával és diskurzusával, s a képpolitikával is csak felszínesen – inkább a történettudomány prezencia- és médiafogalmát próbálta előtérbe helyezni. Bónus Tibor és Lőrincz Csongor kollégáim hívták föl a figyelmemet számos beépítendő vagy megfontolásra érdemes dologra, így végül mostanra az eredeti dolgozat terjedelme mintegy 70%-kal bővült (70 ezer leütés lett). Azt hiszem, ahogy mindinkább elmélyedtem a (főleg) angol nyelvű befogadástörténetben, úgy jöttem rá, hogy a téma nem biztos, hogy kimeríthető egyetlen tanulmányban, különösen, hogy 9/11 azóta szinte valóban külön tudományággá vált a filozófián, a társadalom- , a politika- és a médiatudományon belül.

Egy dolgozat megszületése sosem egyszerű, pláne, ha széleskörű és szerteágazó irodalmat kell valamiként kézben tartani, amelynek hazai hagyománya ráadásul csekély. Bízom benne, hogy a szöveg ebben a formájában már javára fog tudni válni a készülő tanulmánygyűjteménynek.

A címbéli sor a Slayer zenekar 2001. szeptember 11-én napvilágot látott, nagy port kavart lemezén, a God Hates Us All nyitódalában szerepel (Disciple), s ebben a számban hangzanak el a következők is: "Pessimist terrorist targeting the next mark / Global chaos feeding on hysteria". Mondanom sem kell, hogy a nevezetes napon sokan vizionálták ha nem is a világvégét, de legalább a harmadik, totális nukleáris háborút. Uj Péter a megboldogult Wanted folyóiratban publikált lemezkritikájában egyenesen úgy fogalmazott, tudjuk, mit fogunk hallani, ha megtaláljuk a becsapódott gépek fekete dobozát. (Természetesen a Slayer aznap megjelent albumát.)


A totális háború képzete többek közt azért sem teljesen mellékes, mert a nemrég hazánkban járt neves kultúratudós, Hans Ulrich Gumbrecht is "jól értesülten" hivatkozott az egyik vele készített interjúban arra, hogy a NATO-ban komolyan számolnak egy 10-20 éven belül kitörő atomháborúval. Nem éppen kedvező jövőkép. A Slayer tavaly elhunyt fantasztikus gitárosa, Jeff Hanneman vagy tíz évvel ezelőtt még úgy nyilatkozott – válaszul a kérdésre, miért szól csaknem minden Slayer-szám a háborúról –, hogy helyi harcok, lokális háborúk alighanem mindig lesznek, a bolygót átfogó nagy világégések azonban aligha. Nem mintha Hanneman – aki egyebekben német származású volt, és náci ereklyéket gyűjtött, de persze ez itt, még ha nem egyszer rá is akarták húzni a vizes lepedőt, semmit nem jelent – különösebben értett volna a politikához vagy a hadügyhöz.

slayer_god_backcover.jpg

Hamarosan befejezem a dolgozatomat, amely 9/11 médiaesztétikájáról, illetve médiaarcheológiájáról kíván néhány gondolatot vázolni. Pontosan emlékszem, azóta foglalkoztat a téma, amióta beütött a krach. Másodéves egyetemistaként harmadik szemeszteremet kezdtem a Pécsi Egyetem (akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem) Bölcsészettudományi Karán, Leiszter Attila barátomnál laktam albérletben, aki egy remek helyi irodalmi-kulturális folyóiratot szerkesztett Havasréti Jóskával, tanárommal a kommunikáció szakon (Déli Felhő volt a neve). Az első repülő keleti parti idő szerint 8.46-kor csapódott be, a második, amelyet immár világszerte élőben közvetíthettek a televíziók, 9.03-kor. Nálunk délután három óra felé járt, és abban a pillanatban nyitottam be a lakásajtón, amikor érkezett a második gép: Attila kiszólt, hogy gyorsan menjek be, és nézzem, mi történik: a repülő belerepül a toronyba. Hirtelen senki sem tudta, mindez mit is jelent, ha ugyan.

A 9/11-ről szóló, lassan szinte könyvtárnyi irodalomban föllelhetők immár nagyszerű összegző és elemző munkák. A társadalomtudománytól a politikatudományon át a filozófiáig rengeteg megközelítésben vizsgálták az akkori amerikai és európai politikai vezetés retorikáját és cselekvését egészen a háború és a terrorizmus meghatározhatóságának csöppet sem egyszerű és világos kérdéseiig. Carl Schmittől Habermason és Derridán át Noam Chomsky-ig, Edward Saidig és másokig egyfelől sokat elmélkedtek e dilemmákról, másfelől 9/11 recepciójában – nem túlzás állítani – szinte mindenki részt vett. Dolgozatom az említett fogalmakat próbálja a 9/11-ről szóló diskurzusban szituálni egyrészt, másrészt arra a képi/mediális jelenlétre igyekszik rákérdezni, amely egy ilyen eseményt mindenütt láthatóvá tett földrajzi távolságtól függetlenül. Szeptember 11. képpolitikája tehát ugyancsak összetett kérdés.

9_11_flag.jpgA híres zászlófelvonás az esemény utáni délutánon, amely egy második világháborús képet idéz meg, szintén az amerikai zászló fölvonásáról

Visszatérve Pécshez, másnap délelőtt még a Tescóban is kipakoltatták a táskát – hirtelen megmagyarázhatatlanul (pontosabban talán éppen hogy megmagyarázható módon) nagy lett az elővigyázatosság. Ne feledjük, ifjabb Bush a megelőzés érdekében hirdetett globális háborút a terrorizmus ellen (amely deklaráció oly sok jogos kritika alapját képezte).

Prevenció, megelőző csapás. Ha sport-metaforával akarnék élni, azt is mondhatnám, taktikai fault. Utóbbi kifejezést a kézilabdában használják gyakran, amikor a támadó betör a védőfalba, a védők valamelyike pedig szabálytalanul állítja meg (fellöki, faultolja). Jól emlékszem Gundel Takács kommentátorra, aki a 2012-es olimpián teli tüdőből kiabált a magyar csapat valamely tétmeccsén, biztatva védőinket, hogy "faultolj! faultolj!" Karsai György színház- és drámatörténész tanár úr ezt követően gondolatébresztő posztot tett közzé a Facebook-on jegyzet formájában: meglátása szerint e sport jelenlegi elfogadott formájában, azaz szándékos szabálytalanságokkal mint taktikai húzásokkal telítve, inkább negatív benyomást kelt és távol áll attól, hogy esztétikai vagy "morális" értelemben affirmáljuk. Ezzel nem értek egyet, ahogy azzal sem, hogy Bush, Powell, Rice és társai legitimizálták a "jó" küzdelmét a "gonosz" ellenében, éspedig "globális háború" formájában, megelőző csapásként. A nemzetállamok közti militáris nekifeszülések, amelyeket hagyományos értelemben "háborúnak" neveztünk, immár láthatatlan és szinte lokalizálhatatlan ellenségekkel szemben folyik. A kézilabdában a szabálytalanság a játék részévé vált, csak akik a szabályokat megírták, még nem bővítették azokat. A rögbivel vagy az amerikai focival természetesen más a helyzet, Gumbrecht írt is erről több meggondolkodtató esszét (az egyik, Mi a baj az erőszakkal? című itt olvasható: Prae folyóirat, 2013/2, 43-49).

lekai_kezi.jpg

Mire ezt a posztot élesítem, elkezdődik a magyar kézilabda-válogatott küzdelme a dán csapattal a Dániában rendezett EB-n. A cél az elődöntőbe jutás. A dánokat tartják esélyesebbnek. Remélem, hasonlóan szép és motivált játékot látunk, mint két nappal ezelőtt a macedónok ellen.

A spanyol futball-ligát nézem a televízióban, kedvenc csapatom, a Barcelona játszik a Levante otthonában. A Barcelona jelenleg 50 ponttal vezeti a listát, a Levante a 10. hellyel erős középcsapatnak számít. Azóta kedvelem a Barcát, amióta a katalán fővárosban jártam (2011 januárjában), s tisztában vagyok vele, hogy ez a szeretet metonímián alapszik. Elmondom, mire gondolok, rövid asszociációs játéknak is elmegy.


Barcelona városában 2011. január végén a mediterrán térségben megszokott 10-15 fokos hőmérséklet uralkodott napközben; nappal kicsit melegebb, reggel és este valamivel hűvösebb volt. A városnak folyója nincs, de a Földközi-tenger mossa a partjait, a háttérben pedig a Tibidabo-hegy magasodik, amely többek közt a Jóbarátok című szitkomból lehet ismerős, hiszen ott az egyik epizódban hivatkozási alapnak számít egy csábítási trükk bevetésekor. A hegy meghágása így olvadt össze a kirándulás során az ismerősség érzésével megajándékozó fikció világával. 

DSC01937.JPG

Nem sokat tudok építészetről, várostervezésről, de csakúgy, mint mondjuk Pécs vagy Budapest, Barcelona az előbbi szempontok alapján ugyancsak külön identitással rendelkező egységekből áll össze (barokk negyed, belváros, sikátoros mediterrán környezet, úgynevezett óváros, modern kerület, hegyvidék, partszakasz stb.). A kertjei fantasztikusak, a nem túl magas, ám épp a tengerpart mellett emelkedő Mount Juïce elragadó. Itt található az olimpiai park és stadion is, valamint a vár, amely őrzi a nyomait nem csupán a legkorábbi időknek, de félmúltbéli eseményeknek is: tengerre néző fala légvédelmi ágyúkkal van kicsipkézve. Gyors benyomások alapján az egész város úgy fest, mintha képeslapjai elevenednének meg, vagy mintha Woody Allen szépen, stilizáltan fotózott filmjében, a Vicky Cristina Barcelonában találnánk magunkat. Összekapcsolódik vele tehát minden, amit az ember boldogabb pillanatában "érzékiként" él meg: szerelem, bor, napsütés és állandóan kék égbolt. Olyan kék ég, amilyet soha korábban és azóta sem láttam, pedig tél volt.

Visszatérve a focihoz, a Barca az egyike azon kiváló csapatoknak a nemzetközi futballban, amelyeknek rendkívül karakteres és azonnal fölismerhető játéka van, akárha valamely jó kezű, biztos stílusú írót olvasnánk. Leo Messiék olyan labdarúgást művelnek, mint a legszebb szépirodalom. Az utóbbi időkben különösen foglalkoztat, hogy a sport esztétikája miként működik – s itt elsősorban a néző, a befogadó pozíciójára és tapasztalatára vagyok kíváncsi, nem a sportolóéra. Olykor hallani, hogy a spanyol liga meccseinek közvetítése nem "életközeli", mert magasra helyezik a kamerákat, s így csupán hangyaembereket látni, amint kergetik a bőrt. Ez részben igaz, ám meglátásom szerint egyre több a közeli és nagyközeli kép. Ezek alapján természetesen teljesen más perspektívába kerül a pálya; ha nem is egészében, de fölvehetjük a játékosok szemszögét, a talpuk alatt lévő talaj szinte valóságos érzékletté válik számunkra. Igen nehezemre esik elgondolni, micsoda szellemi és taktikai értelemben vett fölkészültséget, koncentrációt igényel a játékosoktól, hogy olyan átgondolt és összetett elképzeléseken alapuló, hovatovább szép játékot mutassanak be a saját testi-térbeli helyzetükben, ami számunkra csak pillanatokra érzékelhető szög, s valójában a "magas" kamerának, a vágásoknak, nézőpont-váltásoknak, ismétléseknek és lassításoknak köszönhetően válik "narratívává", illetve esztétikai értelemben vett élménnyé.

messi_barca.jpg

A kommentátorok a futballisták sorsáról szólva előszeretettel használják a "kontraktus" kifejezést, amely a szerződés szónak az idegen megfelelője. Ki hová igazolhat, kinek mennyi időre szól a megállapodása klubjával, hosszabbítanak-e, s ha igen, milyen távra. Mintha a sportközvetítésnek, illetve a sportnak magának is meglenne a sztorizáshoz és fecsegéshez használt "szaknyelve", amellyel kikülöníti magát, rögzíti identitását, komolyságot, mintegy "tétet" kölcsönöz neki, dacára annak, hogy mindenki tudja, a profi futball – más sportágakhoz hasonlóan – kemény üzlet is, hiszen a szórakoztatóipar része. (Ez az, amit, miként egyszer valahol olvastam, nálunk még nem ismertek föl, s ezért sajátítja ki a politika a foci szó szerint vett terét, a stadiont, illetve a szóban forgó csapatjáték "retorikáját".)

Futball, esztétika, perspektíva, leírás, kommentár. A játék mint szöveg, a szöveg mint város és fordítva. Bemelegítésnek most ennyit, legközelebb, ha visszatérek a témához, igyekszem újabb horizontot nyitni rá.

Emlékpontok 101.jpgMárcius 7-8-án Egerben voltunk: a Fiatal Írók Szövetsége az Eszterházy Károly Főiskola Magyar Irodalomtudományi Tanszékének közreműködésével megrendezte éves irodalom- és kultúratudományi konferenciáját, amely ezúttal az emlékezés, a tér és a szöveg kapcsolatát járta körül. Az Emlékpontok, időterek cím is ara utalt, hogy a különböző dimenziók miként kapcsolódnak össze az esztétikai tapasztalatban – a kontinuumot pedig az előadók tematikailag széttartó, mégis, távlatait és belátásait tekintve fontos kapcsolódásokat mutató előadásai teremtették meg.

„Az irodalmi tér fogalma nem új keletű az irodalmi értelmezésmódok számára. Bár az irodalom alapvetően történeti jellegű érdeklődésekkel társult, ezt a történetiséget nem feltétlenül az időbeli távlatok határozták meg: sok esetben térbeli metaforák írták le az időbeli szerkezeteket, ahol így a múlt és jövő közé ékelődő jelen voltaképp mindig valaminek a folytatása és előkészítése lesz. Az ily módon jelentéssel felvértezett időbeli perspektívák persze igyekeznek eltörölni saját térbeli eredetüket.” – olvasható a felhívásban, s ennek kiterjesztéseként Gárdonyi Géza munkásságától a főváros-leírások irodalmi alakzatain és Kosztolányin, Proust-on, Thomas Pynchon-on keresztül az utazási irodalom és a „haza” fogalmának (jóllehet némi iróniával fölfogott) kapcsolódási pontjaiig, A chilei földrengésig, a japán haikuig vagy Nádas Péter, Márton László regényeiig, valamint Vida Gergely horrorműveiig meglehetősen tarka témakínálat szolgált.

Emlékpontok 030.jpg

Az első nap délutánján rendhagyó könyvbemutatóra került sor, a Debreceni Egyetem Magyar emlékezethelyek tudományközi projektjének keretében, a Kommunikáció- és Médiatudományi Intézet gondozásában megjelent Kultpontok. Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában című többszerzős tanulmánykötettel ismerkedhettünk meg Fodor Péter és Oláh Szabolcs tolmácsolásában. A könyv elsősorban a retro és a nosztalgia fogalmain keresztül ad rálátást a szocialista éra „kultkincseinek” antropológiai, kultúrkritikai, irodalomtudományos, az emlékezetkutatás felől termékeny értelmezhetőségére.

Emlékpontok 045.jpg

 

Íme a konferencia programja:

Fotó0046.jpg

Alant pedig a csodálatos CSÜLÖK, melyet az első este vacsoráltunk bőséggel, jótékony sör és pálinka kíséretében.

Emlékpontok 078.jpg

 

Végül egy kiváló pincészetet látogattunk meg, ahol a szórakoztató, militáris felhangoktól sem mentes bor-guide során hétféle egri bort kóstoltunk meg.

Emlékpontok 088.jpg

trauma_borito_cover.jpgAz alábbiakban szeretnénk a tisztelt olvasó figyelmébe ajánlani az ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportjának legfrissebb munkáját, az Esemény – trauma – nyilvánosság című többszerzős tanulmánykötetet, amely a Ráció Kiadó gondozásában látott napvilágot. Az irodalom-, történelem- és médiatudomány kurrens kérdéseit fölvető anyag egyszerre igyekszik bekapcsolódni a traumakutatás, a kulturálistrauma-elméletek diskurzusába, valamint az irodalmi esemény és nyilvánosság változó feltételeinek high-tech vizsgálatába. Alant a kötet előszava olvasható, amely körvonalazza a főbb célkitűzéseket, majd a tartalomban lehet tájékozódni. Érdemes böngészni, közelebbről megismerkedni a dolgozatokkal.

A kötet tanulmányai egy négyéves kutatási program első szakaszát zárják. A Történés – médium – nyilvánosság címet viselő projekt átfogó tudományközi együttműködés keretében valósul meg. A benne résztvevők többek közt azokra a kérdésekre keresik a választ, miként határozható meg a történelmi és az irodalmi esemény mibenléte, mitől válik a történés eseménnyé, s milyen szerepe van az esemény létrejöttében azoknak a mediális feltételeknek, melyek közt a történést olyan eseményként észleljük, amelynek bekövetkezte után megváltozik ön- és világértelmezésünk. A kutatás célja továbbá az irodalmi esemény jelenségének olyan vizsgálata, amely magában foglalja az irodalmi – és nem csak irodalmi – nyilvánosság szerkezetének irodalom- és médiatörténeti, valamint történettudományi szempontú elemzését. Az interdiszciplináris közelítésmódot és együttműködést az indokolja, hogy az irodalmi esemény értelmezhetőségét nem lehet elválasztani sem a történelem tapasztalatától, sem annak a nyilvánosságnak a szerkezetétől, amelyben – eseményként – megjelenik. A kötet tanulmányait a kutatási program keretében eddig lezajlott két tudományos eszmecsere készítette elő: a 2010 márciusában Trauma – esemény – szimptóma címmel rendezett workshop, majd 2011 novemberében az ugyanezen a címen rendezett konferencia.

trauma_borito_cover.jpg

A széleskörű interdiszciplináris együttműködés különböző tudományterületek kutatóinak közös munkáját tette lehetővé, így a kötetben szereplő tanulmányok is eltérő szempontok alapján, változó hangsúllyal közelítenek történelmi és irodalmi esemény, valamint az azok létrejöttét előföltételező nyilvánosság korszakonként és kultúránként változó kondícióinak vizsgálatához. Az itt olvasható írások egyfelől az irodalmi esemény mibenlétének történeti és diszkurzív formációit vizsgálják: azt tehát, hogy az irodalmiságról és a kánonról alkotott nézetek az irodalomtudományos diskurzusban miként hatottak az – akár az értelmező nyelvet és eljárást irányító koncepció ellenében – a megértésteljesítményekre. Másfelől ama kérdés kapott hangsúlyt, hogy mi a státusza azoknak a történéseknek, amelyek anélkül válnak eseménnyé, hogy a beszéd szintjén meg tudnának jelenni, s vannak-e az ilyen történéseknek általános formái. E téren történelmi tapasztalat és traumatikus történés viszonyának értelmezhetősége tesz szert jelentőségre, tulajdonképpen annak a „tudásnak” a kutatása, hogy a történeti és irodalmi szövegek, illetve a fotográfia és a film tanúskodnak-e, s ha igen, miként, e történések formáiról. A kötet címének második hívószava tehát azt – a kutatásban relevánssá váló – irányt jelöli, amely a traumatikus tapasztalatok irodalmi, állóképi és filmes elbeszélésének lehetőségeiről tájékoztat a kulturális trauma történettudományi interpretálhatóságának, valamint a kortárs traumaelméletek horizontjában. A traumatikus tapasztalatok elbeszélhetőségének kérdése, illetve egyáltalán az ilyen jellegű látencia mediális nyomainak „olvashatósága” elsősorban a holokauszt, az 1956-os forradalom, valamint a Trianon-trauma remedializációja, továbbá az elnyomó-autokratikus politikai rendszerek, a többségi és a kisebbségi identitás hangsúlyeltolódásai felől kap nyomatékot. A tanulmányok ugyanakkor arra a kérdésre is keresik a választ, miben áll a traumatikus történéseket „elbeszélő” szövegek, képek és filmek esztétikai hatásmechanizmusa, milyen viszony tételezhető történés és esztétikum közt, de kitérnek arra is, hogy egyes teoretikusok miként értelmezték újra a történelmi tapasztalatot mint performatívumot a jogfilozófia felől.

A kötet harmadik fontos súlypontját a nyilvánosságnak a történelmi és irodalmi esemény, valamint a traumatikus történés és a látencia létrejöttében betöltött szerepe jelenti. Egy esemény leírása vagy esztétikai megragadása mindig fölveti a nyilvánosság terének, illetve az irodalmi szöveg, a fotografikus és filmes bemutatás megértésének, nyilvános recepciójának kérdését, hiszen a történések performativitása – s ilyen értelemben „igazsága” – összefügg azokkal a nyelvi-mediális feltételekkel, amelyek közt annak elbeszélése, „reprezentációja”, esztétikai „kódolása” végbemegy. A történelmi tapasztalat személyes „igazsága” és a nyilvános tér, amelyben elbeszélés és esztétikai megjelenítés az autentikusság jellegét ölti magára, a mindenkori nyilvánosság mediális technikáihoz kapcsolódik, azaz függ azoktól a rögzítő, tároló és közvetítő rendszerektől, amelyek létrejöttében is szerepet játszanak. A tanulmányok az irodalmi nyilvánosságot annak különböző történeti indexei segítségével igyekeznek megragadni. Ami általuk kirajzolódik, az a modern irodalmi formák, beszédmódok és a kulturális nyilvánosság ezeket értelmező-alakító, helyenként jelentékeny diszkurzív különbségeket feltáró feszültsége, valamint a történeti-személyes tapasztalatot elbeszélő szövegek műfajilag és műnemileg is szerteágazó sokrétűsége. Az irodalmi-kulturális nyilvánosság az utólagosság felől tehát annak olvashatósága tekintetében is jelentőséget nyer: e helyütt az irodalmi publicisztika, az útirajz, a személyes és a lírai identitás, de a nyilvánosság és az irodalmi szöveg autonómiájának feszültségéből kibontakozó olvasói attitűdök, valamint esztétikum korántsem problémamentes viszonyának kérdései kapnak nyomatékot.

 

A kötet tanulmányai

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ
Az irodalomtörténet(írás) problémája
Megírható-e egy hozzáférhetetlen „mibenlét” története?

GYÁNI GÁBOR
Kulturális trauma: adott vagy teremtett?

KRICSFALUSI BEATRIX
Tanúságtétel, performancia és nyilvánosság Elfriede Jelinek
Rohonc (Az öldöklő angyal) című színházi szövegében

LÉNÁRT ANDRÁS
Az erőszak tere
A budapesti pártbizottság 1956-os ostromának ábrázolásai

DÁNÉL MÓNIKA
Kihordó természet, kultúra, nők – belső gyarmatok
Kortárs magyar filmek posztkoloniális olvasatai

BOLGÁR DÁNIEL
A múlttal végképp szembenézni?
Traumatikus történés és történelmi elbeszélés

MENYHÉRT ANNA
Trauma és díszletek
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN
Döntés, forma és reprezentáció Carl Schmittnél

VAJDA KÁROLY
Életszerűség és véletlenszerűség
Az irodalmi esemény fakticitása

LŐRINCZ CSONGOR
Az eskük hálójában. Esemény, ígéret és szerződés
Kleist Die Marquise von O… című elbeszélésében

HANSÁGI ÁGNES
A regény a politikai napilap médiumában

BEDNANICS GÁBOR
1906
Egy (?) irodalmi esemény „története”

BENGI LÁSZLÓ
Írói hírnév és/vagy újságírói névtelenség
Kosztolányi szövegfogalmának változásáról

SZIRÁK PÉTER
Utaztatás és tanúságtétel
Illyés Gyula és Nagy Lajos Oroszország-útirajzai

FODOR PÉTER – L. VARGA PÉTER
Esemény, rögzítés és tapasztalat szétkapcsolása
Dilemmák az Ellis-életmű olvasásában

HALÁSZ HAJNALKA
Nyelvtörvények zaj és kód között
Kiazmusok és bináris rendszerek Jakobson és Saussure
modelljeiben

SMID RÓBERT
Lehetséges-e egy szövegtest kiemelkedése az irodalom
történetiségéből?
Szerb János mint versben bujdosó

 

A kötet megvásárolható az Írók Boltjában, a nagyobb könyvesboltokban, a Bookline-on, a Libri vagy az Alexandra hálózatán, továbbá közvetlenül a kiadónál.

prae_gaiman.jpgMegjelent a Prae irodalmi folyóirat új száma, melynek fókuszában Neil Gaiman író áll. A főblokkban tanulmányokat olvashatunk Gaiman műveiről – az Amerikai istenekről, a Coraline-ról vagy a Csillagporról, de alapos elemzés olvasható a klasszikus sci-fi-sorozat Dr. Who és Gaiman kapcsolatáról. A szépirodalmi blokk ugyancsak erős, a modulációban pedig fontos tanulmány olvasható Mészöly Miklós Film című regényéről, a kortárs magyar irodalomról, valamint az Ördögűző című filmről.


A Prae 2012/4-es számának tartalomjegyzéke

Interjú Neil Gaimannal (Hegedűs Orsolya fordítása)
Hegedűs Norbert : Posztmodern istenek
Rácz I. Péter : Ajtók, átjárók (Neil Gaiman két regényéről)
Benyovszky Krisztián : Baker Street-i színjáték (Neil Gaiman Holmes-átirata)
H. Nagy Péter : De Niro, a fodrász – avagy Gaiman Csillagpora és az identitás
Stemler Miklós : A fiú és a telefonfülke

PERMUTÁCIÓ
Bartók Imre : A patkány éve
Szijj Ferenc : Fényleírás / Napfény
Vörös István : Versek
Falvai Mátyás : Ribák Zolit kivették
Fenyvesi Orsolya : Versek
Szvoren Edina : Madácsék
Nagy Kata : Versek
Kis Orsolya : szentpétervári töredékek
Magyari Barna : Versek
Hartay Csaba : Versek
Farkas Arnold Levente : Gyere, isten, állj be…
Áfra János : Hallgatás
Tolvaj Zoltán : Versek
Vécsei Rita Andrea : Vissza-vissza
Baranyi Gergely : Versek
Potozky László : Gátépítők balladája
Szalay Zoltán : Dadogó

MODULÁCIÓ
Vásári Melinda : "Ecce Homo". Archívum és atmoszféra (Mészöly Miklós: Film)
Pál Dániel Levente : Forradalmak és paradigmák az ezredforduló utáni magyar irodalomban
H. Nagy Péter : Óvatosan a feszülettel! (Blatty – Friedkin – Peacocke)

CODA
Jelenlét és jelentés – széles kultúratudományi kontextusban
 

prae_gaiman.jpg

Kapható az Inmedio újságstandoknál, az Írók Boltjában, valamint megrendelhető a következő címen: prae@chello.hu

 

dawkins_profil.jpgRichard Dawkins oxfordi evolúcióbiológus hosszú ideje a tudománynépszerűsítő írás talán legismertebb és legelismertebb figurája. Professzori évei során és azt követően is számos elméleti biológiai, neodarwinista munkát adott közre, kiemelkedő teljesítményéhez és hírnevéhez nem csupán a Nature vagy a Science folyóiratokbeli közlések járulnak hozzá (van belőlük szép számmal, noha a természettudományokban nem a gyakoriság a tényező), hanem közéleti szerepvállalásai, a kreacionistákkal és más, a tudományt, a tudományos gondolkodást torzító vallási tanokkal és csoportokkal szembeni, nagy visszhangot kiváltó fellépései.

Jóllehet nem szokatlan, hogy egy széles körben ismert és kedvelt tudós televíziós showműsorokban vagy nagy nézőszámot produkáló vitaesteken szerepel, esetleg fáradságos vitát folytat különböző vallási vezetőkkel, tudósi, professzori habitusán ezek a szerepvállalások nemigen torzítottak. És ugyan az is igaz, hogy Dawkins a legszélesebb közönség számára készült, szinte publicisztikai stílusban született írásait is kötetbe rendezte (lásd a Szivárványbontást vagy Az ördög káplánját), az olykor éppen a bölcsészek felől érkező meglátások ellenére talán nem váltotta aprópénzre az úgynevezett kemény tudományt. A tudománynépszerűsítés összefüggésében utóbbi – mármint az aprópénzre váltás – egyébként sem igazán értelmezhető.

A professzor legutóbb Dave McKean illusztrátorral összefogva olyan vállalkozásba kezdett, mely eddigi pályáját tekintve is sajátosnak mondható: gyerekek, pontosabban tinédzser korúak számára írt a tudomány különböző területeit érintő, friss eredményeket és kutatásokat egyaránt bemutató, mégis átfogó és általános tájékoztató könyvet, melynek címe: A valóság varázsa. A cím magyarázata vissza-visszatér Dawkins életművében, és arra utal, hogy amit esetenként csodaként vagy mágikusként észlelünk a világban – mert nem tudunk rá azonnali magyarázatot adni –, az nem a mesék és a földön túli dolgok birodalmába tartozik, hanem racionális alapon bemutatható és tárgyalható. Vagyis a varázslat ebben a tekintetben metaforikus, és arra utal, hogy maga a világ – s az azt értelmező tudomány – varázslatos, lenyűgöző, talán csodálatosabb is, mint bármily mesébe illő csoda. Persze, Dawkins a fiatalok előtt sem kerüli a nyílt beszédet, ésszerű okfejtéssel cáfol néhány meséből kölcsönzött csodát. Európai fülnek különös (és kissé talán demagóg) beszéd ez, hiszen azt gondolnánk, mindenki képes különbséget tenni valóság és fikció közt. Minthogy a könyvre alkalmasint nagy igény mutatkozott, a megkülönböztetés talán mégsem ennyire egyértelmű.

dawkins_vv.jpg

A kötet tehát pedagógiai céllal készült, elsődleges implicit olvasói a diákok, érdeklődő fiatalok. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a professzor rendkívül olvasmányosan ír, gondolatmenete mindenütt világos, okfejtése tiszta, érvelése precíz és szigorú, következtetései és felvetései logikusak. Remek íráskészsége révén bonyolult dolgokat is egyszerűen, könnyedén képes magyarázni, úgy, hogy – amint arra figyelmeztetni szokott – nem kerüli meg azokat. Aligha találunk nála alkalmasabbat arra, hogy egy efféle vállalkozást sikerre vigyen. Könyvében tucatnyi témát taglal a valóság és varázslat (távlatosabban pedig: tudomány és tudománytalanság) kérdéseitől az evolúción, törzsfejlődésen keresztül a fizikáig és a csillagászatig, mondandóját általában érdekes kérdésfelvetéssel (Ki volt az első ember?, Miért van olyan sokféle állat?, Mi a szivárvány?, Mi az a csoda?), egy-egy mítosz, népi hit fölidézésével kezdi, majd a tudományos válaszok elővezetésével folytatja. A fiatal olvasó szerencséjére mindezt előzékenyen teszi, nem felsőbbséges, nem leereszkedő, nem civilizátori módon, s amint másutt (például A legnagyobb mutatványban), e helyütt is elmondja, hogy a tudományban mindig vannak rések, kérdések, melyekre egyelőre nem sikerült választ találni. Csakhogy e válaszok mindig a tudományon belül keresendők és onnan is érkeznek majd, nem pedig a csodák vagy a mesék világából. Dawkins könyve elsősorban mégsem egyfajta rossz értelemben vett felvilágosító munka, érdeme inkább az, hogy miközben a mítoszokkal, mesékkel szemben a tudományos gondolkodást helyezi előtérbe és annak elsajátítására sarkall, a tudós maga is mesélővé válik. Innen nézve a címhez, illetve annak a tudományos munkát és e teljesítmény tárgyát értelmező funkciójához térünk vissza.

Fontos megjegyezni, hogy a kötetbeli illusztrációk nem csupán kiegészítik a szöveget, sokkal inkább közösen alkotnak meg egy-egy fejezetet. Nemcsak az arányok miatt, hanem azért is, mert az illusztrátor többféle technikával dolgozott. A reprezentáló rajzok keverednek a fotókkal, a képek mellett megértést segítő ábrákat találunk. A könyv layoutja egészen kiváló: az oldalak egymáson átívelnek, az írás és a képek tere úgy van felosztva, hogy nem annyira a külön szöveg- és képegységek irányítják a tekintetet, hanem a folyamatosság, a dinamikusság a döntő. Némely fölvetett kérdésre képi válasz érkezik, méghozzá lapozást követően, anélkül, hogy a szöveg előre lelőné azt – s mindennek külön érdeme, hogy a humort sem nélkülözi. A valóság varázsa felnőttek számára is kimondottan szórakoztató olvasmány.

Fotó0023.jpg

Apropó, korosztályok. Kelemen László gördülékeny fordítása – vélhetően kiadói döntésnek köszönhetően – magázva szólítja meg az olvasót (Dawkins gyakorta szól ki olvasójához), míg az eredeti inkább tegező jellegű. Azaz a szöveg nyomatékosítja, hogy elsősorban gyerekek részére készült. Nálunk, így tekintve, diákoknak szóló ismeretterjesztő munkaként talán nem lenne oly nagy piaca – elképzelhető, hogy a magyarban ezért lett megszokott módon magázó, felnőttes a megszólalás. Ha azonban e csekély módosítás az ára annak, hogy a könyv minél többekhez eljusson, oda se neki. Dawkins továbbra is ereje teljében van, felkészültsége, előadói-írói készsége varázslatba ejtő.

Richard Dawkins: A valóság varázsa
Fordította: Kelemen László
Libri Kiadó, Budapest, 2011.
272 oldal, 5990 Ft.
 
www.richarddawkins.net

(Az írás megjelent az Opus folyóirat 2012/6. számában)