A címbéli sor a Slayer zenekar 2001. szeptember 11-én napvilágot látott, nagy port kavart lemezén, a God Hates Us All nyitódalában szerepel (Disciple), s ebben a számban hangzanak el a következők is: "Pessimist terrorist targeting the next mark / Global chaos feeding on hysteria". Mondanom sem kell, hogy a nevezetes napon sokan vizionálták ha nem is a világvégét, de legalább a harmadik, totális nukleáris háborút. Uj Péter a megboldogult Wanted folyóiratban publikált lemezkritikájában egyenesen úgy fogalmazott, tudjuk, mit fogunk hallani, ha megtaláljuk a becsapódott gépek fekete dobozát. (Természetesen a Slayer aznap megjelent albumát.)

A totális háború képzete többek közt azért sem teljesen mellékes, mert a nemrég hazánkban járt neves kultúratudós, Hans Ulrich Gumbrecht is "jól értesülten" hivatkozott az egyik vele készített interjúban arra, hogy a NATO-ban komolyan számolnak egy 10-20 éven belül kitörő atomháborúval. Nem éppen kedvező jövőkép. A Slayer tavaly elhunyt fantasztikus gitárosa, Jeff Hanneman vagy tíz évvel ezelőtt még úgy nyilatkozott – válaszul a kérdésre, miért szól csaknem minden Slayer-szám a háborúról –, hogy helyi harcok, lokális háborúk alighanem mindig lesznek, a bolygót átfogó nagy világégések azonban aligha. Nem mintha Hanneman – aki egyebekben német származású volt, és náci ereklyéket gyűjtött, de persze ez itt, még ha nem egyszer rá is akarták húzni a vizes lepedőt, semmit nem jelent – különösebben értett volna a politikához vagy a hadügyhöz.

Hamarosan befejezem a dolgozatomat, amely 9/11 médiaesztétikájáról, illetve médiaarcheológiájáról kíván néhány gondolatot vázolni. Pontosan emlékszem, azóta foglalkoztat a téma, amióta beütött a krach. Másodéves egyetemistaként harmadik szemeszteremet kezdtem a Pécsi Egyetem (akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem) Bölcsészettudományi Karán, Leiszter Attila barátomnál laktam albérletben, aki egy remek helyi irodalmi-kulturális folyóiratot szerkesztett Havasréti Jóskával, tanárommal a kommunikáció szakon (Déli Felhő volt a neve). Az első repülő keleti parti idő szerint 8.46-kor csapódott be, a második, amelyet immár világszerte élőben közvetíthettek a televíziók, 9.03-kor. Nálunk délután három óra felé járt, és abban a pillanatban nyitottam be a lakásajtón, amikor érkezett a második gép: Attila kiszólt, hogy gyorsan menjek be, és nézzem, mi történik: a repülő belerepül a toronyba. Hirtelen senki sem tudta, mindez mit is jelent, ha ugyan.

A 9/11-ről szóló, lassan szinte könyvtárnyi irodalomban föllelhetők immár nagyszerű összegző és elemző munkák. A társadalomtudománytól a politikatudományon át a filozófiáig rengeteg megközelítésben vizsgálták az akkori amerikai és európai politikai vezetés retorikáját és cselekvését egészen a háború és a terrorizmus meghatározhatóságának csöppet sem egyszerű és világos kérdéseiig. Carl Schmittől Habermason és Derridán át Noam Chomsky-ig, Edward Saidig és másokig egyfelől sokat elmélkedtek e dilemmákról, másfelől 9/11 recepciójában – nem túlzás állítani – szinte mindenki részt vett. Dolgozatom az említett fogalmakat próbálja a 9/11-ről szóló diskurzusban szituálni egyrészt, másrészt arra a képi/mediális jelenlétre igyekszik rákérdezni, amely egy ilyen eseményt mindenütt láthatóvá tett földrajzi távolságtól függetlenül. Szeptember 11. képpolitikája tehát ugyancsak összetett kérdés.

A híres zászlófelvonás az esemény utáni délutánon, amely egy második világháborús képet idéz meg, szintén az amerikai zászló fölvonásáról

Visszatérve Pécshez, másnap délelőtt még a Tescóban is kipakoltatták a táskát – hirtelen megmagyarázhatatlanul (pontosabban talán éppen hogy megmagyarázható módon) nagy lett az elővigyázatosság. Ne feledjük, ifjabb Bush a megelőzés érdekében hirdetett globális háborút a terrorizmus ellen (amely deklaráció oly sok jogos kritika alapját képezte).

Prevenció, megelőző csapás. Ha sport-metaforával akarnék élni, azt is mondhatnám, taktikai fault. Utóbbi kifejezést a kézilabdában használják gyakran, amikor a támadó betör a védőfalba, a védők valamelyike pedig szabálytalanul állítja meg (fellöki, faultolja). Jól emlékszem Gundel Takács kommentátorra, aki a 2012-es olimpián teli tüdőből kiabált a magyar csapat valamely tétmeccsén, biztatva védőinket, hogy "faultolj! faultolj!" Karsai György színház- és drámatörténész tanár úr ezt követően gondolatébresztő posztot tett közzé a Facebook-on jegyzet formájában: meglátása szerint e sport jelenlegi elfogadott formájában, azaz szándékos szabálytalanságokkal mint taktikai húzásokkal telítve, inkább negatív benyomást kelt és távol áll attól, hogy esztétikai vagy "morális" értelemben affirmáljuk. Ezzel nem értek egyet, ahogy azzal sem, hogy Bush, Powell, Rice és társai legitimizálták a "jó" küzdelmét a "gonosz" ellenében, éspedig "globális háború" formájában, megelőző csapásként. A nemzetállamok közti militáris nekifeszülések, amelyeket hagyományos értelemben "háborúnak" neveztünk, immár láthatatlan és szinte lokalizálhatatlan ellenségekkel szemben folyik. A kézilabdában a szabálytalanság a játék részévé vált, csak akik a szabályokat megírták, még nem bővítették azokat. A rögbivel vagy az amerikai focival természetesen más a helyzet, Gumbrecht írt is erről több meggondolkodtató esszét (az egyik, Mi a baj az erőszakkal? című itt olvasható: Prae folyóirat, 2013/2, 43-49).

Mire ezt a posztot élesítem, elkezdődik a magyar kézilabda-válogatott küzdelme a dán csapattal a Dániában rendezett EB-n. A cél az elődöntőbe jutás. A dánokat tartják esélyesebbnek. Remélem, hasonlóan szép és motivált játékot látunk, mint két nappal ezelőtt a macedónok ellen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.