A spanyol futball-ligát nézem a televízióban, kedvenc csapatom, a Barcelona játszik a Levante otthonában. A Barcelona jelenleg 50 ponttal vezeti a listát, a Levante a 10. hellyel erős középcsapatnak számít. Azóta kedvelem a Barcát, amióta a katalán fővárosban jártam (2011 januárjában), s tisztában vagyok vele, hogy ez a szeretet metonímián alapszik. Elmondom, mire gondolok, rövid asszociációs játéknak is elmegy.

Barcelona városában 2011. január végén a mediterrán térségben megszokott 10-15 fokos hőmérséklet uralkodott napközben; nappal kicsit melegebb, reggel és este valamivel hűvösebb volt. A városnak folyója nincs, de a Földközi-tenger mossa a partjait, a háttérben pedig a Tibidabo-hegy magasodik, amely többek közt a Jóbarátok című szitkomból lehet ismerős, hiszen ott az egyik epizódban hivatkozási alapnak számít egy csábítási trükk bevetésekor. A hegy meghágása így olvadt össze a kirándulás során az ismerősség érzésével megajándékozó fikció világával. 

Nem sokat tudok építészetről, várostervezésről, de csakúgy, mint mondjuk Pécs vagy Budapest, Barcelona az előbbi szempontok alapján ugyancsak külön identitással rendelkező egységekből áll össze (barokk negyed, belváros, sikátoros mediterrán környezet, úgynevezett óváros, modern kerület, hegyvidék, partszakasz stb.). A kertjei fantasztikusak, a nem túl magas, ám épp a tengerpart mellett emelkedő Mount Juïce elragadó. Itt található az olimpiai park és stadion is, valamint a vár, amely őrzi a nyomait nem csupán a legkorábbi időknek, de félmúltbéli eseményeknek is: tengerre néző fala légvédelmi ágyúkkal van kicsipkézve. Gyors benyomások alapján az egész város úgy fest, mintha képeslapjai elevenednének meg, vagy mintha Woody Allen szépen, stilizáltan fotózott filmjében, a Vicky Cristina Barcelonában találnánk magunkat. Összekapcsolódik vele tehát minden, amit az ember boldogabb pillanatában "érzékiként" él meg: szerelem, bor, napsütés és állandóan kék égbolt. Olyan kék ég, amilyet soha korábban és azóta sem láttam, pedig tél volt.

Visszatérve a focihoz, a Barca az egyike azon kiváló csapatoknak a nemzetközi futballban, amelyeknek rendkívül karakteres és azonnal fölismerhető játéka van, akárha valamely jó kezű, biztos stílusú írót olvasnánk. Leo Messiék olyan labdarúgást művelnek, mint a legszebb szépirodalom. Az utóbbi időkben különösen foglalkoztat, hogy a sport esztétikája miként működik – s itt elsősorban a néző, a befogadó pozíciójára és tapasztalatára vagyok kíváncsi, nem a sportolóéra. Olykor hallani, hogy a spanyol liga meccseinek közvetítése nem "életközeli", mert magasra helyezik a kamerákat, s így csupán hangyaembereket látni, amint kergetik a bőrt. Ez részben igaz, ám meglátásom szerint egyre több a közeli és nagyközeli kép. Ezek alapján természetesen teljesen más perspektívába kerül a pálya; ha nem is egészében, de fölvehetjük a játékosok szemszögét, a talpuk alatt lévő talaj szinte valóságos érzékletté válik számunkra. Igen nehezemre esik elgondolni, micsoda szellemi és taktikai értelemben vett fölkészültséget, koncentrációt igényel a játékosoktól, hogy olyan átgondolt és összetett elképzeléseken alapuló, hovatovább szép játékot mutassanak be a saját testi-térbeli helyzetükben, ami számunkra csak pillanatokra érzékelhető szög, s valójában a "magas" kamerának, a vágásoknak, nézőpont-váltásoknak, ismétléseknek és lassításoknak köszönhetően válik "narratívává", illetve esztétikai értelemben vett élménnyé.

A kommentátorok a futballisták sorsáról szólva előszeretettel használják a "kontraktus" kifejezést, amely a szerződés szónak az idegen megfelelője. Ki hová igazolhat, kinek mennyi időre szól a megállapodása klubjával, hosszabbítanak-e, s ha igen, milyen távra. Mintha a sportközvetítésnek, illetve a sportnak magának is meglenne a sztorizáshoz és fecsegéshez használt "szaknyelve", amellyel kikülöníti magát, rögzíti identitását, komolyságot, mintegy "tétet" kölcsönöz neki, dacára annak, hogy mindenki tudja, a profi futball – más sportágakhoz hasonlóan – kemény üzlet is, hiszen a szórakoztatóipar része. (Ez az, amit, miként egyszer valahol olvastam, nálunk még nem ismertek föl, s ezért sajátítja ki a politika a foci szó szerint vett terét, a stadiont, illetve a szóban forgó csapatjáték "retorikáját".)

Futball, esztétika, perspektíva, leírás, kommentár. A játék mint szöveg, a szöveg mint város és fordítva. Bemelegítésnek most ennyit, legközelebb, ha visszatérek a témához, igyekszem újabb horizontot nyitni rá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.